Tíz album, amit megérte meghallgatni idén

Hogy 2025 az évtized mélypontja, vagy épp vízválasztója volt, arról mélyenszántó vitát lehetne folytatni, de annyi biztos, hogy idénre is jutott pár izgalmas lemez – legalábbis ötlet és kompozíció terén – ugyanakkor zenei előrelépés tekintetében elmaradtunk az elmúlt pár évhez képest.

A „nincs új a nap alatt” gondolat sosem tartozott a kedvenceim közé, hiszen minden művészeti korban akadnak töréspontok, amikor azt hisszük, nem lehet újat mutatni, majd néhány rendhagyó alkotó rátromfol erre. Ha szigorúan vesszük, zenében Bach óta nem történt szerkezeti változás, az irodalom pedig már az ógörög időszakban megtalálta formáját, de ez a fajta szigor túlzó és általánosító.

Egyesek a technológiai újításokhoz kötik a nagy fejlődési pontokat a zenében, amire az elmúlt pár évben valóban kevés példa volt, ugyanakkor arra is érdemes hangsúlyt fektetni, hogyha csupán az elektromos gitár létrejöttét, a nagylemez formátum megszületését, az elektronikus zeneszerkesztő programok (DAW-ok) megjelenését, illetve az analóg felvételezés digitálissá alakulását nézzük zenei előrelépésnek, akkor voltaképp nem lehetne különbséget tenni a punk és a glam metal, a techo és a dubstep, vagy épp a trap és a 2000-es évek rap zenéje között.

Valljuk be, ez elég szegényesen hangzik.

Épp ezért minden évnek pozitívan állok neki, hátha idén lesz néhány izgalmas áttörés. 2025-től is ezt vártam.

Na, de nem azért jöttem, hogy zenei okoskodással töltsem ki a műsoridőt, úgyhogy vágjunk is bele abba, ami miatt gép elé huppantam így az év végén. Hiába nincs akkora merítés, amiben dúskálni tudnék, azért idén is születtek olyan lemezek, amik beleférnek egy határozott top 10-es listába, sőt, még külön említéseknek is akad hely.

A listám előtt három dolgot azért szeretnék leszögezni:

1. Ez a lista az én szakmai megítélésem alapján született. Nem nézettségi/hallgatottsági számokra épül, nem a rajongókkal való egyetértés, vagy épp egy előadó megtaposása a célom. Épp ezért mindent megindoklok röviden, hogy a nézőpontom tiszta legyen az olvasó számára.

2. Tudom, hogy sokaknak furcsa lesz, de nem szándékozom stílusok alapján döntést hozni. Elfogadom azt az álláspontot, hogy egy progresszív rockzenekar sokkal összetettebb zenét teremt, mint egy popzenész, ugyanakkor minden előadót egyénileg, műfajának sajátosságai alapján értékelek, életútját figyelmbe véve ítélek meg.

3. Számos olyan album jelent meg idén, ami nem fog felkerülni a listára, és nem azért, mert ne lenne elég jó hozzá, hanem szimplán azért, mert csupán két fülem van és 24 óra áll rendelkezésemre egy nap. Értve szeretek zenét hallgatni, így nem akarok olyan albumokat listára tűzni, amibe csupán belehallgattam, vagy nem volt elég időm elmélyedni benne, ugyanúgy, ahogy egy kritika megírásakor vagy féltucatszor hallgatok végig egy lemezt, annak teljes hosszában, de van, hogy többször is – képzelhetitek, mennyire örültem, amikor tavaly Taylor Swift kidobta a The Tortured Poets Society lemezét, mintegy harminc dalával és kétórás hosszával, amiről kritikát kellett írnom...

Szóval, ennek fényében íme a 2025-ös best of listám, plusz néhány külön válogatás, hogy még izgalmasabbra színezzük a dolgot ;)

10. I've Tried Everything But Therapy / Part 2 (Teddy Swims)

Hát igen, ezen az albumon sokat őrlődtem, hogy feltegyem-e a listára, de végül a duplalemez első és második felének összegzett kompozíciója miatt úgy döntöttem: legyen hát! Amennyiben az első kiadvány nem létezne, lehet, nem került volna listára ez az album sem, de szerencsére az is létezik és ez is. Teddy Swims hangja és színpadi jelenléte kiemelkedő a mainstream popénekesek között, de azt érdemes elmondani, hogy nagy stílusi újítás, bővítés, vagy szintlépés nem történik az albumon.

Az ok, amiért mégis belefért a top tízbe, az a karakter, amit Swims képvisel a zeneiparban. A harmincas férfi, aki nem a többi popénekes fiúval futott be tizennyolc évesen, ezért keményen dolgozott, rengeteg dalban vendégelőadó volt, majd a harmadik X-re áttörte a közepesen ismert alkotók és a mainstream sztárok közti falat.

Ma már édesapaként áll színpadra, holott épp csak nem rég ért karrierje zenitjére.

Nagyjából Rag'n'Bone Man óta nincs Swimshez hasonló, érces hangú, hatalmas zenei dinamikákat bejáró, mainstream, férfi énekes, aki tényleg interkontinentális szinten lenne stadion sztár. Ez a karakter fontos a popiparban, mert magas előadói minőséget vár tőle a hallgató, hiszen énekesként ezt képviseli, emellett mégis kötelező slágereket írjon, hogy a tágabb köztudatban megmaradjon tekintve, hogy nem a bulvárból fog megélni, mint húszéves vetélytársainak egy része.

A lemez összességében jó alkotás, de teljes őszinteséggel, ha nem egy Teddy Swims kvalitású énekes hozná a dallamokat, hanem egy kevésbé ismert, húsz százalékkal gyengébb front, akkor nagy eséllyel nem lenne a Billboardon az album. A lemez minősége jó, de ezt a stílust, ezt a kompozíciót, ezt a világot már láttuk, hallottuk. Mindazonáltal Swims előadói kvalitása és neve megemeli a lemezt, ezt pedig nem lehet tőle elvitatni, ezért is volt érdemes listára tűzni.

9. Everest (Halestorm)

Még tavasszal volt egy nap, amikor az Iron Maiden és a Halestorm együtt lépett fel Budapesten. Akkor lehetőségem nyílt beszélgetni egy kicsit Lzzy Hale-el, aki arról mesélt, hogy ez az album megközelítésében jelentősen eltér a korábbiaktól. Keveréke karrierük kezdeti formájának azzal húszévnyi tapasztalattal, ami mögöttük áll. Egyfajta visszatekintés arra, amit eddig elértek, megéltek.

Végighallgatva a lemezt, ez teljesen átjön. Nyers, elemi, akár a karrierük elején született zenék. Leginkább a 80-as, 90-es évek hard rockját és heavy metal stílusát idézi az album, amiből korábban is kaptunk már valamennyit a Halestorm korongokon, de messze nem ennyit, így összesűrítve. Az lemezt hallgatva a Metallica, Bonnie Tyler és hasonlóan jelentős alkotók ugranak be, de ezeken mégis túllép a zenekar,

ami leginkább Lzzy Hale jellegzetes énekhangjának és énekstílusának köszönhető.

Elsőre egy visszajátszós lemeznek tűnik a kiadvány, ami semmilyen jelentős zenei újítást nem tud hozni, de néhány dalban leküzdik a monotonnak tűnő kezdést, akár a Like A Woman Can, vagy a Darkness Always Win. A világ zeneiségébe, ha nem is mar bele az album, a rockzenén belül igazán erős dalokat hoz, a Halestorm pedig egyfajta furcsa szintlépést hajt benne végre, ami valószínűleg sosem fog hallgatottsági számokban visszaköszönni, de saját, szakmai útjukat tekintve biztosan hozzájárul majd minden olyan slágerhez, amit a jövőben írnak.

8. Dream Into It (Billy Idol)

Nagyon sok idős rocksztár tért vissza idén valami kiemelkedővel, vagy rendhagyóval, de ezen a listán akad egy, akinél tényleg gyötört volna a bűntudat, ha nem tettem volna be a top tízbe, és ez a Dream Into It Billy Idoltól. A rockikon, aki nem rég töltötte be hetvenedik életévét, valószínűleg sosem fog visszavonulni, hanem aktívan rója majd a színpadokat élete végéig. Kétszer is volt szerencsém eljutni egy-egy koncertjére Budapesten, és kritikát írni róla, az utóbbi pedig hatalmas élmény volt, ahol már erről az albumról is előadott pár dalt.

Több mint tíz év telt el azóta, hogy Idol olyan lemezzel rukkolt volna elő, ami nem korábbi dalainak újraértelmezése, karácsonyi dalok összessége, vagy valami speciális, esetleg jubileumi kiadás. Ilyen sok idő után két hiba szokott előfordulni. Vagy túl sokat akar az adott zenész, ennek hála az egész album sallangok tömkelege, vagy már nem képes stabil minőséget hozni. Hála az égnek, ebből egyik sem történt meg. A lemez jól szól, a kilenc dal szépen működik sorban, sőt,

még három izgalmas együttműködésre is futotta rajta.

Nem vagyok egy Avril Lavigne fan, ezt sosem fogom titkolni, de a közös daluk, a 77 jól sikerült. Megfogta a pop-punk hercegnő zenéjének velejét, amit jól kevert Idol saját világával, ráadásul az előtte és utána lévő dalok is tökéletesen passzolnak, a lemez íve nem sérül, ahogy pedig halad előre, Alison Mosshart és Joan Jett is tökéletesen megtalálja rajta a helyét. Valódi stílusi újítás itt sem történik, de Billy Idol saját világát egy teljesen letisztult, modern formában tárja a közönség elé, így egy kvázi hibátlan rádiórock lemezt kapunk.

Zenekari toplista

Mielőtt továbbmennénk, egy apró kitekintést állítottam össze, amiben megkértem a zenekarom tagjait, hogy nevezzenek meg 3-3 olyan idei kiadványt (lemezt, vagy középlemezt), ami valamilyen okból igazán elnyerte tetszésüket.

Ricsi:

• Don't Leave Me Here, Pt. 1 (You Win Again Gravity)

• Cursed (Paleface Swiss)

• Zunge 2025 (Till Lindemann)

Georgie:

• The Sky, The Earth & All Between (Architects)

• Lo-files (Bring Me The Horizon)

• Breach (Twenty One Pilots)

Petra:

• Dawn/Day (ROYA)

• The garden of crying birds (Black Hill)

• Princess of Power (Marina)

Lili:

• Satanized (Ghost)

• Breach (Twenty One Pilots)

• Clair Obscur: Expedition 33 / Original Soundtrack (Lorien Testard)

7. Something Beautiful (Miley Cyrus)

Ha a tizenéves, elvadult rockzenész énem látná, hogy a 2025-ös top 10-es listámba bekerül Miley Cyrus bármilyen formában, valószínűleg arcon köpne. Legutóbbi lemeze után én se gondoltam volna, hogy ez megtörténik. Az Endless Summer Vacation annyira önismétlő és kiszámítható volt, hogy azt hittem, Cyrus tényleg kezd teljesen elkopni, de amikor rávettem magamat, hogy végighallgassam ezt az albumot, igazán meglepődtem.

Olyan váratlan és határfeszegető zenei húzások vannak benne, hogy öröm volt rászánni az időt. Második hallgatásra még jobban belemerültem a zenéjébe, majd elkezdtem a mögöttes sztorikat is felgöngyölíteni. Külön kiemelendő, hogy egy imázsfilmet is forgattak a lemezhez, ahol vizuális hatásokkal kötik össze a dalokat. Igazán érdekes megvalósítás, amit persze néhány jól ismert és széles körben tisztelt zenész szintén megtett annak idején,

de ettől még remek gondolat, ami kibővíti az értelmezési tartományt a vizuális térre.

Az albumnak mindössze két gyengesége van, ami miatt nem tud a listán előrébb jutni. Az egyik, hogy mint lemezkompozíció, a kiadvány szinte értelmezhetetlen. Szövegesen még csak-csak kötődnek a dalok, de zeneileg néhol úgy leválik egymásról pár soron következő szám, hogy teljesen a földbe döngöli az addig felépült atmoszférát. A film persze igyekszik megoldani ezeket az átkötéseket, de ha valaki csak az albumot hallgatja, ott nem születik meg ez a fajta összetartó erő, legfeljebb néhány dalnál.

A másik gyengeség – úgy sejtem – kiadói nyomásra történhetett, miszerint van pár dal a korongon, ami a stílusfeszegető, kísérletező világot teljesen maga mögött hagyja, és szimplán rádióslágernek íródott. Ez persze kell, hogy eleget hozzon a lemez bevételi oldalon, de alkotói oldalon abszolút elvesz a végeredményből. Abban reménykedek, hogy ez egy tudatos döntés az énekesnő és dalszerzői csapata részéről, amivel lassan, lépésenként vezetik át a közönséget egy olyan Miley Cyrus lemezhez, ahol már a teljes albumon, gazdasági megkötések nélkül, szabadon alkothatnak, mert szerintem lenne még izgalmas ötlet ott, ahonnan a mostaniak jöttek.

6. Nostalgia (Mother Mother)

A Mother Mother sosem volt egy könnyen értelmezhető zenekar. Elég sajátosan gondolkodnak az alkotásról, nem igen követnek konvenciókat, így már korai éveikben megszületett egyedi zenei világuk az alternatív és indie műfajok dimenzióit bejárva. Ez a nehezen értelmezhető megközelítés a mai napig megmaradt, és a nem rég történt hirtelen berobbanásuk a mainstreambe sem befolyásolta őket e téren.

Volt szerencsém Ryan Guldemonddal beszélni egy keveset a lemez megjelenése előtt, ami még jobban segített, hogy megértsem ezt a gátlások nélküli alkotási folyamatot, felfogást. Számukra semmit sem változott az, ahogy a zenét közelítik meg. Ugyanúgy szakadnak ki belőlük a gondolatok, mint a hírnév előtt, és nem mostanság fog a nagyobb színpad komoly változásokat hozni a dalaikba.

Legújabb lemezük két korábbi korszakukat keveri.

Egyszerre megjelennek a kísérleti elemek, a furcsa hanghatások és alternatív/indie gondolatok, de a dalok gerincét akusztikus hangszerek és a hetvenes évek hangszerelési ötleti adják. A hallgató megtalálja benne a kétezres évek stílusi határokat feszegető ötleteit, illetve a múlt század olyan jelentős előadóinak zeneiségét, mint a Fleetwood Mac, vagy a The Mamas & the Papas.

Az album koherens, szépen halad, és nem célja újrateremteni egyik korábbi lemezüket sem. Igyekszik továbblépni, de a banda teljes életútját nézve nagy megfejtések, vagy korszakváltás mégsem történik.

5. F*CK U SKRILLEX YOU THINK UR ANDY WARHOL BUT UR NOT !! <3 (bármilyen meglepő is, ez egy Skrillex album :o)

Szóval, ahogy Miley Cyrusnál sem adtam plusz zenei pontokat a filmért, de kiemeltem az extra hatása miatt, úgy itt sem sorolhatom előrébb a lemezborító miatt Skrillex naaaagyon hosszú című lemezét, de az ilyen önironikus ötleteket mindig is díjaztam. Sok hasonlót láttam, de egy szidalmazó falfirka köré lemezt építeni még mindig igazán jó húzás, főleg, hogy Skrillexhez méltó minőségű kiadvány lett belőle.

Stílusában rengeteg elektronikus műfajba nyúl bele az alkotó a dubstepen túl, de ez nem lehet akkora meglepetés azoknak, akik követik munkásságát. Számos kooperáció van az albumon, akadnak vokálcentrikus dalok és teljesen elektronikus trackek is. Az egész voltaképp egy jól szerkesztett DJ szett lemez formátumra igazítva.

34 szám van a mindössze 46 perces kiadványon, így sejthető a dalok hossza.

Tulajdonképpen nincs is olyan szám, ami eléri a három percet, míg a legrövidebb track csupán harminc másodperc. A lemez abszolút folyékony, dinamikailag hibátlan, izgalmas stíluskavalkád. Az egyetlen, ami miatt nem sorolnám előrébb a top 10-ben, hogy Skrillextől ezeket elvárja az ember, hisz korábban sem adta alább, de semmi olyat nem húzott alkotóként, amire ne számított volna a hallgató, vagy amire azt mondanám, hogy zenei munkásságában csúcspontként értelmezhető. Maga a téma, és a témához való hozzáállás az, ami megemeli az alkotást a többi, ehhez hasonló lemezhez képest.

Magyar vonatkozás

Mint minden évben, idén is számításba vettem az általam hallott hazai lemezeket a top 10 összeállításánál, de sajnos nem találtam olyan alkotást, ami bekerült a legjobbak közé. Ugyanakkor a középlemez (EP) kategóriában akadt pár, ami említésre méltó, és mivel a top tíz válogatásom csupán albumokat vonultat fel, úgy döntöttem, hozok három magyar EP-t, hogy kicsit a hazai alkotók előtt is tisztelegjek.

shocked. (kristof7s): Nagy Kristóf a hazai zenei körökben jól ismert alkotó, aki első középlemezét jelentette meg szóló előadóként, miután az évek során számos formációban közreműködött már. A lemez elsődlegesen fél-elektronikus műfajú rengeteg drum and bass résszel és izgalmas vendégművészekkel, akár Lengyel Johanna vagy MC Zeek.

Banger (Orion Dawn): Az Orion Dawn egy frissen feltámadt formáció. Bár mostani hangzásukkal még az útjuk elején járnak, Banger című EP-jük magas minőséget képvisel a zúzósabb stílusokkal kísérletező hazai előadók között. Ha megtalálják azt a formát és célt, amit hosszútávon akarnak képviselni, akkor nagy siker várhat rájuk, akár az undergroundon túl is.

City Lights (Parragi Rebeka & TiHO): Hogy alkalmi együttműködésről, vagy egy hosszabb távú projektről van szó, azt nem tudom, de annyi biztos, hogy a duó első közös kiadványa egy igazán profi, zeneileg kellemes, minőségi alkotás. Az EP finom, hangulatos, a lágyabb dallamokat kedvelő hallgatókhoz szól elsődlegesen.

4. Even In Arcadia (Sleep Token)

Ha a Sleep Tokenről van szó, az ember kvázi elvárja azt a fajta stíluskeverést, aminél dalokon belül váltunk az egyszerű rádiópoptól a trap részeken át a durva, progresszív metál etapokig. Az Even In Arcadia azonban még ehhez képest is jóval többet hoz a zenekar rendhagyó megközelítéséből. Tartalmilag egy koncepciólemezről beszélünk, de amíg Miley Cyrus ezt vizuálisan, Skrillex pedig tematikailag teremtette meg, addig a Sleep Token visszanyúlt a gyökerekhez, és akár a Pink Floyd annak idején, mindent alárendelt a lemez történetének, érzésének, hangulatának.

A promóciós időszakban számos titkos üzenettel keltették fel a közönségük érdeklődését és a zenei sajtó figyelmét, amik végeredményben a lemez tartalmát is bővítették. Ehhez érkeztek a visualizer videók YouTube-on, a háttérsztorik extra részletei elcsepegtetve a social mediában, majd a teljes lemez hanganyaga és szövege, amik egy erőteljes, több szintes kohézióval teremtették meg és adták át az Even In Arcadia üzenetét / történetét.

Ha pedig valami ennyire összetett, kérdés, hogy vajon miért csak a negyedik helyig jutott?

Lehet egy lemez bármilyen rétegzett is, az elsődleges viszonyítási alap a zene, hiszen mégis ez adja egy zenekar értelmét. Egy étterem hangulata, a dressing és a felszolgálás is lehet makulátlan, ha maga a főétel ízeiben nem hibátlan, így ennél az albumnál is élét veszi a rétegzett összhangnak néhány zenei döntés.

Mielőtt félreérthető lennék, az Even In Arcadia jó lemez. Ennyit muszáj leszögeznem, hiszen számos rock és metál zenekart kenterbe ver minőségével, ráadásul igazán jól használja a saját zenekarom által FROM stílusnak nevezett, határfeszegető hozzáállást, ami szerintem a posztmodern zene egyik alappillére. Viszont, ahogy a lista legelején leszögeztem, a zenekarokat saját szakmai útjukhoz és múltjukhoz mérten érdemes nézni, és határozott meggyőződésem, hogy a Sleep Token korábbi lemeze,

a Take Me Back To Eden zenei értelemben erősebb alkotás, míg első két lemezük, a This Place Will Become Your Tomb és a Sundowning is bizonyos szempontból versenyképes a mostani albummal.

Ennek talán legjelentősebb oka, hogy van egy minimális – a hanyagság erős szó lenne, így nevezzük inkább úgy, hogy – szerkezeti lazaság az albumon. Ennek köszönhetően zeneileg és szövegileg sem megalapozott a váltások, összekötések, szárba szökkenő ötletek egy része, ami egy lemezzel korábban kevésbé volt jellemző. A Sleep Token a frissebb metál zenekarok közé tartozik, közönségük a fiatalabb generációk tagjaiból áll elsődlegesen, és mégis úgy tud 5-7 perces dalokkal megtölteni egy albumot, hogy annak legyen értelme, zeneileg erősítse a végeredményt.

Ez most kevéssé sikerült. Néhány alkotás épp élét vesztette a hossza, vagy stílusi összetétele miatt, ezért sem éri el azt a kívánt hatást, ami egyértelműen látszik a belefektetett munkán, amit elődje bizonyos szempontból megugrott. Mindazonáltal visszalépésnek sem nevezhető az album, hiszen így is egy zsánerében kiemelkedő lemezről beszélünk, ami joggal kerülhet be bárkinek az éves top 10-es listájába.

3. Lotus (Little Simz)

Egy pokolian folyékony lemez izgalmas stíluskeveréssel. Zeneileg magasröptű, szinte hibátlan, ráadásul együttműködve vagy fél tucat vendégzenésszel, akiknek az egyéni adottságait tökéletesen aknázza ki Simz. Mit mondhatnék? A rapper a mai napig az egyik legerősebb alkotó a brit könnyűzenében, páratlan színfolt a hip-hop világában, továbbá egy erőteljes, lehengerlő színpadi előadó.

A harmadik helyet kérdés nélkül viszi el, de előrébb csupán két okból nem lép ez a kiadvány. Egyfelől hiába nyúl bele olyan stílusokba és hatásokba, amikbe korábban nem, vagy csak jóval kisebb mértékben, jelentős, erőteljes újítás így sem történik az albumon, amit az elmúlt években képes volt egyes lemezein megteremteni, akár legendás, Sometimes I Might Be Introvert című albumán – utóbbi egy hasonló, éves listán nagy eséllyel indulna az első helyért.

A másik probléma, hogy Little Simz híres erőteljes, átütő, elmés, de nem túlmagyarázott szövegeiről, amik ráadásul élesen és kompromisszumokat nem tűrve sorakoztatnak fel társadalmi problémákat, világítanak rá generációs gondokra, és mondanak megalapozott értékítéletet.

Ez a fajta szövegi mélység csak foltokban jelenik meg a Lotus albumon.

Persze nem lehet minden lemez egyformán világformáló, de egy rapper zenei erejét ötven százalékban a szövegei adják – a többi a flow élmény a rappelésében, illetve az az összhatás, amit képes megteremteni a dalokban –, így a mostani album pici hiányérzetet hagy maga után. Persze Simz lemezein nagyobb hangsúlyt kap a zenei alap, ami jóval kidolgozottabb, mint a hip-hop alkotók kilencven százalékánál, így a szövegben érezhető hiány nem veszi élét oly mértékben az albumnak, mint az sok más rappernél történne.

2. Idols (Yungblud)

Ha Yungblud első lemeze után kérdezte volna meg tőlem bárki, hogy ez a fiú valaha is egy ilyen lista élére törhet-e – még ha csak a második helyig is jut –, akkor biztosra vettem volna, hogy ez lehetetlen, most pedig frankón pofára esnék.

Felszínes, divatkövető, kezdetleges és önismétlő. Ezt mondtam volna eleinte. Most pedig az Idolst hallva azt kell mondanom, hogy átgondolt, stílusformáló, erőteljes és változatos kiadvány született. Visszanyúl a 70-es, 80-as évek zenéjéhez, de abszolút a 2020-as évek formanyelvébe emeli be.

Az énekes szövegében, zenéjében és gondolatiságában is szakít a korábbi lemezeivel.

Ennek két oka lehetett. Vagy megtalálta, hogy mi az az irány, ami a legjobban áll neki, vagy már előzetesen rákészült arra, hogy az Aerosmith-szel dolgozzon együtt, így stlusában elkezdett visszanyúlni a klasszikusokhoz. Legyen bármelyik út is, a végeredmény magáért beszél.

Minőségi, jól felépített album, amiben Yungblud végre megtalálta azt a hangot, ami abszolút az övé. Mainstream pop-rock énekesek között, ráadásul ebben a fiatal generációban nincs még egy alkotó, aki ugyanezt csinálná. Nem véletlen, hogy a múlt ezred nagy rocksztárjaival lép mostanság egy színpadra, akár Ozzy Osbourne és a Black Sabbath búcsúkoncertjén, vagy most Steven Tylerrel és Joe Perryvel. Visszacsepegtet valamennyit a nyolcvanas évek rádiórockjából a mainstreambe, de mai felfogásban.

Honorable Mentions

Az első helyezett előtt élnék egy kis közhellyel. Elhoztam pár olyan albumcímet, ami hiába nem fért be a top 10-be különböző okokból, mégis érdemes meghallgatni őket, mert érdekes zenei élményt nyújtanak.

The Revenge of Alice Cooper (Alice Cooper, a zenekar): Több mint ötven év elteltével újra összeállt az Alice Cooper zenekar – nem összekeverendő Alice Cooperrel, mint szóló előadóval – egy album elkészítéséhez. Bár a végeredményben akadnak kisebb hibák, ami egy ilyen idős zenekartól teljesen elfogadható, maga az újraegyesülés rocktörténelembe illő pillanat.

Parasomnia (Dream Theater): Másfél évtized után visszatért Mike Portnoy a Dream Theater dobjaihoz, és új lemezzel rukkoltak elő közösen. A kiadványon akad néhány izgalmas dal, és elképesztő újra együtt hallani a bandát, ugyanakkor korai lemezeik zenei élménye és ereje továbbra is felülmúlhatatlannak tűnik.

Iz It a Crime? (Snoop Dogg): Az ötlet, amiből az album született, a bűnösség mibenlétének megkérdőjelezése, ami igazán érdekes koncepció. Ennek ellenére mégsem sikerült az alapgondolatban rejlő lehetőségeket kiaknázni sem szövegben, sem zenében, de mindenképpen érdekes lehet a hip-hop szerelmeseinek és Snoop Dogg rajongóinak belehallgatni a kiadványba.

People Watching (Sam Fender): Sam Fender önmagához képest átalakult, lemeze egységes formát képez, zeneileg kidolgozott, és hiába nem tud újat adni a műfajhoz, amiben mozog, a lemez egysége jó hallgatási élményt nyújt. Kissé repetitív, de minőségi kiadvány.

Based on a True Story (Will Smith): Will Smith sosem fog a hip-hop nagyágyúi közé tartozni, ezt kár lenne tagadni, de saját karrierjének új mérföldköve a mostani album, amiben kendőzetlenül beszél elmúlt, pofonokkal teli éveinek megpróbáltatásairól. Aki kedveli a színészt, annak érdemes egyszer átrágni magát az albumon.

Alienation (Three Days Grace): Ha a lemez messze is áll a tökéletestől, mindenképp említésre méltó, hogy a 2000-es évek egyik legsikeresebb rockzenekara újra összeállt eredeti frontemberével, és ahelyett, hogy az elmúlt pár évben velük dolgozó énekest kidobták volna, egy kétfrontemberes felállást hoztak létre. Izgalmas ötlet pár igen jó dallal.

Metal Forth (Baby Metal): A japán banda The Other One című, 2023-as albuma karrierük csúcspontja lett zeneileg. Izgalmas, sokoldalú, változatos, koherens. Ehhez képest a Metal Forth némileg visszalépés, de koncepcióját tekintve nem is az volt a cél, hogy elődjét felülmúlja. Számos előadót kértek fel közreműködésre, ezzel kvázi még inkább megalapznák magukat a nyugati metál köreiben. Olyan sztárzenekarok és előadók vendégszerepelnek a lemezen, mint Tom Morello, az Electric Callboy, a Polyphia vagy a Slaughter to Prevail.

1. Mayhem (Lady Gaga)

Biztos, hogy sokan vitatni fogják ezt a döntést, de el kell mondani, hogy a mainstream popzenében, annak is legnagyobb neveit tekintve régóta nem született olyan stíluskavalkáddal dolgozó, határokat feszegető, közben mégis pofátlanul slágeres kiadvány, mint a Mayhem. Lady Gaga mindig is a saját útját követte, ez pedig most is jól látszik.

Az énekesnő nem törekszik erőszakosan arra, hogy slágereket írjon, helyette egy zenei utazásra invitálja a hallgatót. Felidézi karriere legjelentősebb korszakait, majd ezen túllépve eljut a múltba, amiben olyan előadók segítik, akár Bruno Mars, aki az elmúlt években remekül adaptálta saját stílusába a 70-es, 80-as évek zenéjét, hangzását.

Gaga egyes dalokban ugyanazt a popzenei, faék egyszerű szövegezést alkalmazza, ami a dance alapú popzene egyik negatív jellemzője, de számos dalban megengedi magának, hogy komolyabb témákba is belemásszon. Jó arányban alkalmazza ezt a két ívet, miközben annyiféle stílust kever, amit nem szégyell, mindig adott dal érzelmi és tartalmi világához igazodva.

Tökéletes lemez nincs, azt felesleges is keresni, de ez az album Lady Gaga szakmai útján mérföldkő.

Gazdasági sikert hozott számára, a teljes, mainstream popot nézve is rendhagyó és meghatározó, saját műfajában vitán felül az év egyik legjobb, ha nem a legjobb alkotása. Zeneileg egységes, gördülékeny, már-már ilyesztően tudatos, miközben teret ad ösztönös pillanatoknak is, amik remekül működnek. Szabadon kísérletezik, de sosem válik öncélúvá. Az énekesnő ráérzett egy olyan balanszra, ami csak ritkán születik meg a mainstreamben.