Alienation – Three Days Grace

Mi számít nagy visszatérésnek, ha nem ez a lemez? Adott a kétezres évek egyik legismertebb rockzenekara, amiről lassan tíz éve már alig hallani, aztán hirtelen húznak egy merészet. Közösen vonulnak stúdióba ex-énekesükkel, hogy kiadjanak egy olyan lemezt, amire csak ritkán van példa. Az Alienation nem csupán a Three Days Grace életében mérföldkő, de olyan különleges alkotói jelenség, amihez tényleg csak elvétve találni hasonlót.

A 2020-as évek a nagy kibékülések korszaka, hiszen a Guns N' Roses is visszatért, az Oasis is újra fellép, és mintegy 12 év után a Three Days Grace alapító tagjai is elásták a csatabárdot. Utóbbi zenekart – bár nem akkora név, mint az első kettő – talán nem kell részletesen bemutatnom, hiszen 2003-as debütáló lemezük és 2006-os, illetve 2009-es albumaik számos slágert tartalmaztak, amik a mai napig több száz milliós – esetenként már milliárdot is meghaladó – megtekintéssel vannak a YouTube-on és a Spotifyon.

Hogy új, nyolcadik lemezük, az Alienation miért olyan nagy szám, arra több válasz is adható, de hogy valóban felér-e egy igazi visszatérő albumhoz, arról érdemes lehet vitázni. Kezdjük viszont az alapoktól, hogy számomra, és egy generáció számára miért is olyan meghatározó ez a banda.

Egy generáció sztárjai

A Three Days Grace 2003-ban szinte a semmiből robbant be, és az I Hate Everything About You című dallal gyakorlatilag beírták magukat az évtized zenetörténetébe. Antisztár hangulattal minden dalt lázadás, fájdalom és harag járt át, ráadásul az a post-grunge és hard rock zene, amit hoztak szépen leválasztotta őket a küllemben hasonló, zenében azonban jelentősen eltérő emo és punk bandákról.

Én ekkor még egy kis porbafingó voltam, nem is ismertem a zenekart, jobbára épp csak elkezdtem az iskolát. Nem sokkal később, egész pontosan 2006-ban kijött a csapat One X című lemeze, ami pályafutásuk egyik csúcspontja lett olyan gigaslágerekkel, mint az Animal I Have Become, a Pain vagy a Never Too Late. Ezeken a frontember, Adam Gontier többek közt függőségeivel való harcát és az elvonón töltött hónapjait énekelte meg. Zeneileg már egy profin felépített lemezt kaptunk, a dalok szépen következtek egymásból, és teljesen homogén hangzásvilágot teremtettek. Az ekkor számomra még mindig ismeretlen zenekar a korábbiaknál is magasabbra ívelt, majd hirtelen történt valami.

Elérhető lett a házunkban az internet.

Jó, egész pontosan a nem betárcsázós fajta internet, amit kiskölyökként már én is szabadon használhattam. Ekkoriban lehettem nagyjából 11-12 éves, és nyálamat csorgatva kezdtem vadul böngészni a ... voltaképp mindent, hisz többé nem kellett a Miniclip játékokért és a Counter Strike 1.6-ért az iskolai gépekhez igazodnom, vagy a könyvtárban számítógépet foglalnom. A YouTube fénykorát élte, én pedig rendszeres látogatója voltam, de egyik nap valamin megakadt a szemem a jobboldali ajánlások között, ami egy igen csak hosszú szerelem első pillantása lett.

Egy felettébb színes cover képet láttam, amin egy összefestett ember arca virított – egy videóklip ajánlás. A zenekar neve Three Days Grace volt, a dal címe pedig pusztán annyi, hogy Break. Ez volt az első TDG élményem, ami annyira meghatározott, hogy utána végighallgattam szinte mindent, amit találni lehetett róluk. Ez még kicsivel a Life Starts Now album megjelenése előtt volt, így tűkön ültem, hogy az egész lemezt meghallgathassam, megvallom, csak online, de akkoriban nem volt annyira egyszerű vidéki kölyökként ilyen lemezeket beszerezni.

A váltás

Onnantól kezdve hardcore fan lettem. Főleg a második és harmadik lemez fogott meg, ahol már hangzásilag és stílusilag is egy kiforrott, célirányos zenekart éreztem, így őrült módjára vártam a negyedik albumot, a Transit of Venust. A csapat tartotta jó szokását, hogy három évente ad ki lemezt, ami itt bőven elég volt ahhoz, hogy mindent megtudjak róluk, de nem sokára jött a fekete leves.

Bár a Chalk Outline nagyon ütős lett, majd az új lemez is mély nyomot hagyott bennem, hiszen valódi zenei fejlődést kaptunk, mélyebb nyomot hagyott a hír, ami az albumot kísérte.

A dalszerző-énekes, Adam Gontier elhagyja a bandát.

Ekkor voltam kb. 15-16 éves. Nem volt akkora lelki törés a hír, mintha egy Swiftie-nek kellene azzal szembesülnie, hogy Taylor Swift hirtelen felvenné férje nevét, és Taylor Kelce lenne innentől kezdve, de azért így is kellemetlenül érintett a dolog.

Nem mondom, hogy a Three Days Grace rajongásom ezen a ponton véget is ért, bár a mai napig tartom, hogy Adam Gontier hangszíne a kedvencem a planéta énekesei közül, így tudtam, hogy pótolni nem nagyon lehet majd számomra főleg, hogy a dalszerzésből is jelentősen kivette a részét – kvázi ő hozta a legnagyobb slágerek alapötleteit.

Amikor meghallottam az első dalt az új énekessel, vegyes érzés járt át.

Matt Walst, a TDG basszusgitárosának, Brad Walstnak az öccse kézenfekvő és jó választásnak bizonyult. A Painkiller című dalban meg is mutatta, hogy van erő a hangjában, emellett élőben is nagyon profi szintet tud hozni, amire Adam akkoriban egyre kevésbé volt képes – a 2010 utáni élő felvételeken hullámzó teljesítményt nyújtott.

Az ötödik, Human című album még valahogy tetszett is, de már szinte semmit sem kaptam meg abból a TDG élményből, amiért odáig voltam. Nincs meg a hangszín, az érzés, a szöveg, a stílus gyökeresen megváltozott, szinte semmi sem az, ami a tarkómon lévő tetováláshoz köthető.

Kezdő dobosként eleinte TDG dalokat játszottam, hogy fejlesszem magam, mert mindegyikben picit más dob témát használt Neil Sanderson, plusz egy-egy jó kísérettel, vagy fillel be lehetett gyakorolni néhány új fogást, de ez a lemez már ebben is eltért.

A következő albumok pedig haladtak előre, a csapat meg lassan elhaladt mellettem.

Többször pletykálták, hogy Adam Gontier és Neil Sanderson akkor csúnyán összekaptak, majd évekkel később elkezdtek kibékülni, de ennek nem volt más, rajongóként látható eredménye, csak néhány bulvár cikk. Adam eleinte szólóban tolta, azok a dalok szintén eltértek a TDG hangulattól, de egy igazán érzelmes, popzenei világot hoztak, majd megalakult a Saint Asonia supergroup, ahol az énekes mellett a Staind, a Seether és a Finger Eleven zenészei álltak színpadra. Ebben a zenekarban volt erő, de szintén hiányzott valami mélység. 2025-ig kellett várnom, hogy rájöjjek, pontosan mi.

Új kezdet, új lemez

Tavaly jött a hír, hogy Adam és a TDG tagjai kibékültek, ráadásul egy új, két frontemberes, közös lemezen dolgoznak. A banda körül tíz éve nem volt ekkora felhajtás, így mindenki sokat várt az albumtól, amihez egy arénaturné is dukált. Budapesten a Three Days Grace mindig nagy helyeken lépett fel, de többnyire akkorákban, mint a Budapest Park, így a Papp László Sportaréna szintlépésnek minősül, függetlenül a szokatlan térelrendezéstől.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy mire lesznek képesek az új lemezen, hiszen az Alienation két szempontból is rendhagyó:

• Egyrészt nem gyakori, hogy egy újraegyesülés új lemezzel is járjon, pláne ilyen hamar. Sem a GNR, sem az Oasis – hogy az előző két példánál maradjak – nem azzal indított, hogy „sziasztok, újra együtt vagyunk, tíz hónap és itt a friss album”.
  

• Másrészt az, hogy két frontemberre váltsanak, megint nem egy szokványos döntés, pláne, ha két olyan erős karakterről van szó, mint Matt és Adam.

A második kérdéshez az is hozzá tartozik, hogy hangban mennyire tud leválni egymásról a két énekes, mennyire tudják jól felosztani a feladatokat? Ha túl nagy az átfedés, a hasonlóság egyikük sem tudja igazán előnyére fordítani a dalokban rejlő lehetőségeket, és összefolynak az egyénenkénti részek. Bár karakterében eltérő hangja van a két előadónak, dalszerzés szempontjából is fontos kérdés a felosztás és a pozicionálás, de a Mayday című dal, ami első kedvcsinálónak jelent meg az albumról, rögtön választ adott kérdéseimre.

A dal lendületét tekintve ütős lett, de első hallgatásra azonnal arcon csapott, hogy voltaképp egy nosztalgia járat. Ugyanúgy röfögős basszus intró, mint az Animal I Have Become-ban, az I Hate Everything About You gitárját idéző verze, amit tudvalevő volt, hogy énekben Adam fog indítani, mint nagy visszatérő, majd egy erőtől duzzadó, a bandára amúgy is jellemző refrén. A dalnak van húzása, de azért felmerült a kérdés: vajon hoz-e majd bármi újat a lemez, vagy csupán felidézik a TDG rajongók kedvenc korszakait? Erre az Apologies meg is adta a választ.

Ha minden marad

Sokszor fantáziáltam arról, hogy vajon milyen irányba ment volna a zenekar, ha Adam nem lép ki 2012-ben, és úgy hiszem, ez a dal áll legközelebb ahhoz. A Transit of Venuson már érződik a popzenei elemekkel modern rock irányba tendáló, zeneileg egyre több elektronikát integráló ötletelés – bár főként az album második felén.

Az Apologies ennek egyfajta kiteljesedése lett, ami ráadásul tökéletesen vegyíti az Adam- és a Matt-érát, remek összhanggal a két előadó közt. A szám Adam hangszínére alapoz, annak az érzelmi töltetére, míg Matt inkább a pontos, ritmikus szövegtördeléssel és a mélyen levegős, magasan érces hangjával operál.

Mindketten saját adottságaiknak legjavát hozzák, és hiába nem a klasszikus TDG vonal, a dal zeneileg és hangulatilag is remek egyensúlyban van.

Ehhez képest viszont az albumindító Dominate egy jóval metálközpontúbb irányba ment el idézve a Life Starts Now album nyitányát, ami inkább Mattnek kedvezett, míg a Kill Me Fast – leszámítva a verze kezdését a bontogatós gitárjátékkal –, bár szintén a Life Starts Now lemez dallamvilágához, keserédes hangulatiságához nyúlt vissza, annak egy teljesen más arcát hozta. A négy single ennél fogva teljesen eltérőre sikeredett, így igazán kíváncsi voltam, hogy vajon mi lesz a végeredmény.

A felemás lemez

Az eredmény meglepett. Örömmel és csalódással töltött el egyszerre. Az ötödik In Waves dal furcsa volt, mert a nyitó riff azt az érzetet keltette bennem, hogy dupla tempóval, egy gyors nóta fog berobbanni, de ehhez képest egy középtempós, vaskos szám lett belőle. Zeneileg elsőre azt hittem, hogy a nagyon klasszikus, 2003-as TDG vonalat kapunk majd, de idővel kibontakozott, hogy inkább egy Matt-érás hatásvilág teremtődik meg benne, mintha egy korai Breaking Benjamin számot hallgatnék – pláne a bridge résznél.

Ezt követve az Alienation – a lemez címadó dala – egy teljesen más hangulatot és hangzást hozott be. Az intró semmihez sem mérhető az albumon, de nem is igazán a Three Days Grace zeneiségét hozza, inkább modern metál bandák világát idézi. A verzék kicsit a Saint Asoniára hajaznak, míg a refrén grandiózus, Matt-érás, kései TDG vonal.

Aztán jön a lemezen a Never Ordinary, ami megint egy teljesen új szín.

Sokkal popzeneibb, mint bármi más, amit az album ad. Ebben a dalban két nagyon érdekes featuring artist is megjelenik. Az egyik a híres hegedűs frontember, Lindsey Stirling, akinek számos hegedűtémáját lehet a dalban elrejtve, rétegezve hallani. Szintén megjelenik a dalban Sophie Simmons énekesnő, akinek vezetékneve nem véletlen lehet ismerős sokaknak, hiszen a KISS legendás basszusgitárosának, a magyar felmenőkkel bíró, Gene Simmonsnak a lánya.

És megint egy váltás: jön nyolcadik dalként a Deathwish, ami már tényleg klasszikus TDG vonal, bár itt is van egy leheletnyi Breaking Benjamin feelingem a refrén végén lévő gitártéma miatt. De az is lehet, hogy maga Matt idézi meg ezt az érzetet bennem, ki tudja? Itt Barry Stock végre kapott egy komolyabb gitárszólós pillanatot, bár ez sem volt túl tartalmas – nincs mit tenni, a Three Days Grace nem az a szólózós zenekar.

Ezzel szemben a Don't Wanna Go Home Tonight már egy jóval sajátosabb zenei világ.

Kicsit a Transit of Venus rendhagyóbb zenei ötleteit idézi fel bennem. De mire elmélyülnénk ebben a pozitív érzelmi világban, az In Cold Blood meg is érkezik, ami kicsit a Painkiller környékén lévő átmeneti időszakot idézi fel bennem egy jóval erőszakosabb intróval, amit azért a refrén hangulata némileg felold.

A The Power ezt az erős, nyers érzetet viszi tovább, megint az OG Three Days Grace korszakot felidézve, amibe beleintegrálják Matt világát is.

Ezt a vonalat viszi tovább az Another Relapse.

A lemez záró dala egy furcsa élmény, mert kicsit a 90-es évek sajátosságát hozza, ahogy a dallamos ének és spoken words részek váltják egymást. Szintén furcsa, hogy ezt választották lemezzárónak, mert leszámítva a dal végtelenített lezárását, nem igazán albumzáró szám sem hangulatában, sem grandiózusságában. A TDG viszonylag profi volt a záró dalok kiválasztásában, de valahogy ez inkább csak az album utolsó száma, nem egy határozott lemezzárás.

Lehetőségek kereszttüzében

Ha részleteiben beszélünk a lemezről, néhány dolgot mindenképp érdemes megemlíteni. Az egyik, hogy a számok többsége egyforma szerkezeti egységre épül: intró, verze, refrén, verze, refrén, bridge, refrén – a klasszikus slágerszerkezet. Ez kissé kiszámíthatóvá teszi az albumot.

A másik, hogy a zenekar egyenként jól dolgozik a dalokkal, fülbemászó dallamokat teremt, plusz néhány izgalmas ötlet is feltűnik, de az album inkább egy dalgyűjtemény ebben a formában, mintsem egységes lemezkoncepció. Akkora szakadék van néhol egymást követő dalok között, hogy a hangulat, amit egy szám felépít, azt a következő teljesen lerombolja. A modern albumformátum feltalálása egyebek mellett azért is volt annyira nagy dolog, mert lehetőséget adott a művészeknek, hogy csoportba rendezzék dalaikat, ezzel a számok képesek voltak erősíteni egymást.

Amennyiben tizenkét, egymástól eltérő dalt kapunk egy lemezen, amik többségében nem működnek egymás után, az majdnem olyan, mintha koncerten összevissza rendeznénk sorrendbe a számokat, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy az milyen hatást válthat ki a hallgatóból. Sokan mondják, hogy a lemez ma már lényegtelen, hiszen mindenki single formátumban hallgat zenét. Ez jogos, ugyanakkor célravezetőbb lehet kis- és középlemezek kiadásában gondolkodni, amik koherensek, és jobban tudják a figyelmet ráirányítani az új dalokra, ahelyett, hogy számos dal azért vész el, mert ebben a formában nem kapja meg a kellő figyelmet. Amennyiben egy lemez jól felépített, és képes beszippantani annyira a hallgatót, hogy többször végighallgassa egymás után egészben, esélyt adhat a kevésbé kiemelt daloknak is a sikerre, akkor pedig létjogosultságot nyer az albumformátum.

Említésre méltó még a szerzői/produceri csapat is a lemez mögött.

Mint a legtöbb album esetében, itt is számos szakember dolgozott a kreatív csapatban a zenekartagok mellett. Megjelent Gavin Brown, aki az első Three Days Grace lemez producere volt, így autentikusan tudtak nyúlni a kezdeti koncepciókhoz. Ezen az albumon feltűnik Simon Wilcow, kandai költő, dalszerző neve is a Home című számnál a szerzői kreditek között. Wilcox, aki az évek során olyan előadókkal dolgozott többek közt, mint Demi Lovato, a Blink-182, Britney Spears vagy Poppy, most az Alienation lemez jelentős részének szerzői munkálataiban részt vett.

A korábban említettek mellett Zakk Cervini (Parkway Drive, Limp Bizkit, Yungblud, Bad Omens) és Dan Lancaster (Bring Me The Horizon, Muse, 5 Seconds of Summer), illetve Drew Fulk (A Day To Remember, Twenty One Pilots) és Andrew Goldstein (Maroon 5, Katy Perry, Linkin Park) producerek is részt vettek a lemez munkálataiban. Ezzel a TDG tagok stílusilag kellően lefedték az album minden szegletét, ráadásul a szakma kiemelt neveivel.

Minden adott volt egy csúcsalkotás elkészültéhez, és hiába sikerült több jó dalt is írni, egészében nem állt össze egy homogén albummá.

Mindettől függetlenül egy érdekes, rendhagyó lemez a Three Days Grace 2025-ös albuma, amivel hivatalosan is visszaálltak a hároméves megjelenési rátára, amit anno a Covid megszakított. Hogy mit hoz a jövő a zenekarnak, azt egyelőre nem tudni, de annyi biztos, hogy izgalmas időszak előtt áll a csapat, és kíváncsian várjuk budapesti fellépésüket.

7/10